Örökség – ’56 regénye
A Trianon-tetralógia harmadik kötete
Noran Libro kiadó, Budapest 2013
Rövid ismertetés a könyv hátsó borítójáról:
„Barátomnak meg kell nyugodnia: ha visszatér a diktatúra, nem maradok itthon: nem leszek sem kiszolgálója, sem áldozata. De azt is el kell fogadnia, hogy most fel kell jutnom Pestre, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha elhagynám hazámat, amikor még kiállhattam volna érte” – mondja Bitó László önéletrajzi ihletésű regényének hőse, Tibor, miután az ötvenhatos forradalom kitörésének hírére munkaszolgálatos társaival együtt felkelést szervez a komlói bányában. A Trianontrilógia (Istenjárás, 1994, Az ötödik lovas, 1996) harmadik kötete annak a folyamatnak az utolsó állomását mutatja be (felkelés a bányában, útban Budapestre, Tibor álmainak barikádja felé), amely oda vezet, hogy a fiatalember, miként a könyv alkotója is – később a Columbia Egyetem kutató orvosprofesszora –, végül az ország elhagyására kényszerül.
Útószó helyett: Miért csak most, huszonhét évvel a fogantatása után állok ki ezzel a könyvvel?
Magyarázattal tartozom, hogy miután majd húsz évvel ezelőtt ígéretet tettem Örökség című regényem megjelenésére, miért csak most állok elő vele. 1986 őszén levelet kezdtem írni a The New York Times szerkesztőségének: figyeljenek már fel arra, amit Gorbacsov mond és tesz Moszkvában, mert reformjai elvezethetnek a kommunista diktatúrák felbomlásához. Amikor megmutattam a levelet egy amerikai barátomnak, azt tanácsolta, bevezetésként írjak valamit a hátteremről, ami alátámaszthatja, hogyan jutottam erre a következtetésre. Arra utalt, amiről sokszor beszélgettünk: hogyan tette lehetővé Sztálin halála az 1953-as magyarországi reformokat, amelyek kisebb-nagyobb visszaesésekkel fokozatosan elvezettek közeledésünkhöz a Nyugathoz.
Szerkesztőségi levelemben 1956-ról kezdtem el írni, csakhogy hamarosan megjelentek benne fiktív párbeszédek, és egy bennem már valószínűleg évek óta érlelődő regény kellős közepén találtam magam. Az első fejezetek olvastán barátom arra ösztökélt, hogy fiatalítsam meg a mesélőt, és írjam meg, miként lett Magyarország szovjet csatlós: ebből lett a trilógia 2. kötete, a megszállásról szóló Az ötödik lovas. Ezután tanácsadóm úgy vélte, jó volna, ha még jobban visszamennék az időben, és gyermekszereplőm sorsán keresztül azt is megmutatnám az amerikai olvasónak, hogyan lettünk a náci Németország szövetségese, hadat üzenve a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak. Miután ez a két kötet, az Istenjárás és Az ötödik lovas megjelent, a forradalomról szóló harmadik részt többször is átírtam, mert addigra, különösen a 98-as, gátlástalan, fasisztoid módszereket bevető választási kampány során, világossá vált számomra, hogy a 89-es rendszerváltás nem hozta-hozza el azt a demokráciát, amelyet 56-tól vártunk. Efölötti elkeseredésem vett rá, hogy miközben több, egészen más témájú regényt is megírtam, tovább dolgozzam a történet némely releváns részletén; ennek során a kézirat eredeti terjedelmének többszörösére nőt.
Szakérő barátaim, írótársaim bátorításával belekezdtem a fájdalmas visszanyesésbe, hogy végül kijöhessen a könyv forradalmunk ötvenedik évfordulójára. Ezt a szándékomat azonban megbénította, amikor világossá vált számomra, hogy a kormánybuktatói szándékában semmitől vissza nem riadó, a radikális szélsőjobbot mozgósító, majd élcsapatának használó ellenzék semmitől sem riad vissza, hogy az évforduló megünneplését – amelyre a fél világ vezetői eljöttek hozzánk – ellehetetlenítse. Így egyszerűen képtelen voltam könyvemet akkor kiadni a kezemből.
56 emlékének meggyalázása után, ha nem tudatosan is, de visszatekintve nyilvánvalóan, megpróbáltam a forradalomra összpontosító eredeti történetet melléktörténetek alá temetni. Majd annak kényszere, hogy publicisztikákban lépjek fel a demokrácia még nem konszolidált intézményeinek lerombolása ellen, elterelte figyelmemet a regény befejezéséről. Viszont éppen afölötti frusztrációmban, hogy a veszélyek, amelyekre a publicisztikáimban felhívtam a figyelmet a kétharmados diktatúra során, többnyire csak egy-két éves késéssel váltak közbeszéd tárgyává, és végül az összefogás a demokrácia védelmében minden eddiginél is kétségbeejtőbb késésbe esett, lettem képes összeszedni a lelki erőt, hogy szigorú tanácsadók segítségével visszanyessem a regény törzséből az évek során kifejlődött vadhajtásokat. Így jutottam el oda, hogy egy sajátos nézőpontú – nem Budapest utcáin játszódó – ötvenhatos regényt tárhassak olvasóim elé, amelynek középpontjában talán egy jól ismert bibói idézet szinte sosem említett klauzulája áll: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől… a forradalomtól…” És ha nem féltünk 56-ban, amikor a meghosszabbított – nem megszállásnak mondott – szovjet jelenlét alatt éltünk a kegyetlen diktatúra 53 utáni visszatérésében, miért félünk kimenni az utcára most, amikor egyetlen szájhős akar uralkodni felettünk maroknyi lefizetettjével és azok táborával, akikkel elhitették, „…hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét…?” — a fenti Bibó idézetet megelőző szavakkal élve.
Lásd még a Csillag Ádám filmjét a kötet bemutatójáról a videóknál