Könyvismertető – Bitó László írása a kötetből

Kossuth Kiadó, Budapest 2020

2020 tavasza váratlan helyzettel szembesített bennünket: a koronavírus-járvány az egész világot érintő pandémiává vált, amely korábban nem tapasztalt módon avatkozott be a világ gazdasági, politikai, kulturális életébe – így mindannyiunk életébe, hétköznapjaiba is.
Március közepétől Magyarországon is életbe lépnek a kijárási korlátozások, a külföldről érkezők és a koronavírus tüneteit produkálók kényszerűen karanténba kerülnek – a korlátozások enyhítésére pedig május közepéig kell várni.
Így a megszokott, normális élet menete két hónapra kizökkent. E két hónap a távolságtartás jegyében egyeseknek elkülönülést, bezártságot, másoknak összezártságot jelentett, esetleg kreatív időt szabadított fel, vagy éppen munkahelyet szűntetett meg. A karanténban eltöltött napok mindenki életére más-más hatással voltak, mindenkinek mást hozott és mindenkitől mást sodort el.
Jelen kötetet e két, karanténban töltött hónap dokumentumaként tartja kezében az olvasó. Nem a járvány-diskurzus világpolitikai, gazdasági vagy társadalmi elemzéseiként, hanem a hétköznapok személyes tapasztalata felől megírt naplójaként.
A Könyvkészítők Informális Fórumának tagjai – köztük írók, költők, könyvkiadók, grafikusok, tudósok – számolnak be e kötet lapjain karanténbéli élményeikről, gondolataikról, arról miként birkóztak meg a karanténban töltött mindennapok kihívásaival, vagy éppen a bezártság két hónapjának alkotói tevékenységébe engednek betekintést. És amiként mindannyiuk számára mást és mást hordoztak a karantén napjai, úgy e kötet is ezt a sokféleséget hívatott reprezentálni: esszék, versek, novellák, grafikák, fotók formájában megörökítve a karanténnapok tapasztalatát.

Bitó László: A bezártság felszabadultsága

A hír, hogy esetleg hónapokig kell majd a külvilágtól elzárkózva élnünk, nem igazán sújtott le. Gyerekkoromban túléltem már egy ilyen több hónapos bezártságot.
1944-ben hozzászoktunk, hogy leszaladjunk az óvóhelyre, vagy akár félálomban lebotorkáljunk, amikor légiriadót jelzett a szirénák sivító, föl-le mutáló hangja. A félelem csak az első pár alkalommal szorította görcsbe a gyomromat, ha olyan közel csapódott be egy bomba, hogy megremegtette a házunkat. Amikor lefújták a légiriadót, visszakecmeregtünk a lakásba, hogy folytassuk, amit a szirénák hangja félbeszakított. Gyakran a paplan alá bújva próbáltunk visszaaludni.
Karácsony napján azonban hiába vártuk, hogy a szirénák egyhangú bőgése jelezze, elmúlt a légiveszély.
Egy idő után böngészni kezdtük a karácsonyfa alatt talált könyveket, amíg ki nem aludtak a házunk alagsori nyári lakásából óvóhellyé átalakított két szoba lámpái. Majd mi hárman, gyerekek, felváltva foglaltunk helyet a gyertya gyér fénykörében, és olvastunk fel egymásnak, miután nagynénénk, aki magára vállalta a légóparancsnoki szerepet, úgy rendelkezett, hogy spórolni kell a gyertyákkal, mert nem tudjuk, meddig tart az ostrom.
Engem mindig lehurrogtak, mert szokásomhoz híven meg-megálltam, hogy elgondolkozzam azon, amit felolvasok. Bátyám sohasem volt a köny¬vek embere, így a nálam három évvel idősebb nővérem lépett a helyére. Egy idő után azonban megunta, hogy folyton közbekérdezgetek, így aztán ő sem igen bánta, amikor a felolvasást napi néhány órára kellett korlátozni, hogy egy gyertya akár három napig is kitartson.
Ekkor kezdtem el mesélni, a kályha titokzatos, lobogó fénye mellett egy Brodin nevezetű indiai gururól. Bátyám hamarosan félbeszakított, mondván, az nem is így volt az Indiáról szóló könyvünkben.
Brodinról ő nem olvashatott semmit, vágtam vissza, ahogyan én sem, mert ezt a gurut és mindent, amit róla meséltem, még a nevét is, éppen akkor találtam ki. Bátyám ezt kétségbe vonta, de a nővérem, aki olvasta minden Indiáról szóló könyvünket, mellém állt. Így aztán megtehettem Brodint egy olyan eszköz feltalálójának, amellyel felismeri a mozgósítást bárhol a világon, és a legkülönbözőbb módokon közbe tud avatkozni a világ-béke megvédése érdekében.
Mint kiderült, anyám is odafigyelt a meséimre. Egy-egy nagyobb belövés-sorozat után ugyanis mindig elhallgattam, mert ilyenkor imádkozásra szólított bennünket. Az indiairól szóló mesém közben azonban szinte áhítatos suttogással kérte: mesélj tovább, Lacikám, mesélj a békéről!
Így ismertem fel a mese erejét, amely akár egy reményt adó imádsággal is felér, és lehet, hogy az akkori bezártságélmény teremtette meg bennem a regényírót, hogy aztán a komlói szénbánya valamelyik elhagyatott vága-tában, ahol nem kellett tartanom a beomlástól rettegő smasszer-tisztjeink ellenőrzésétől, lassan kibontakozzon. Egy megértő öreg vájár ellátott ceru¬zával és füzetekkel, amelyekbe boldogan írhattam jegyzeteket, novellakez-deményeket, amíg a futószalag beindítására vártam. Igaz, visszaolvasni már nehezen tudtam, amit lekörmöltem, mert a grafit alig látszott a szénporral belepett lapokon.
Az írás utáni vágy azután 40 évre elfojtódott bennem, hiszen a forradal-mat követően új életet kellett kezdenem Amerikában, és angoltudás híján lemondhattam az írói babérokról. Az ottani évtizedekben – talán éppen a jótevő Brodinról szóló álmom nyomán – nem a bátyám útját választottam, amely az Amerika nyújtotta meggazdagodást ígérte, hanem a sokkal sze-rényebb megélhetést biztosító orvos-kutató akadémiai pályára léptem. Végül is tudományos munkásságom nagy részét a szemkutatás területén a fizikai csőlátás megelőzésének szenteltem.
A glaukóma gyógyszere, amelyet felfedeztem, nagy sikert aratott, de nem akartam megülni a babérjaimon, így mindent magam mögött hagy¬tam, és beteljesítettem másik nagy vágyamat: visszatértem szülőhazámba és első szerelmemhez, az íráshoz, amelyben a lelki vakság, a szellemi csőlátás elleni küzdelemnek szenteltem magam.
Mindez már idén januárban eszembe jutott, mert tudtam, hogy az Apokalipszis keletről felénk tartó második lovasa, a ragály minket sem fog elkerülni, és ki tudja, hány hónapos bezártság várhat ránk. Felidéztem, hogyan készült fel a családom 1944-ben a várható ostromra, és ebből a gye-rekkori élményemből merítettem inspirációt a felkészülésre a koronavírus-járvány túléléséhez. Igaz, most attól nem kellett tartanom, hogy a fejünkre omolhat a ház.
Nem kellett beszereznem csákányokat és rövid nyelű rohamásót, hogy ki-küzdhessük magunkat a romok alól. Ezúttal gázálarcokra sem volt szükség, amelyeket a szüleim az első világháború gáztámadásaira gondolva szintén beszereztek mindannyiunknak. És mindent megtettek azért is, hogy ha már az Apokalipszis első lovasától, a háború borzalmaitól nem tudtak meg-védeni bennünket, a másodiktól, a járványok pusztításától meg megvédtek az oltásaink, elhárítsák a harmadik lovas gyötrelmét, az éhínséget. Apám tudta, hogy a statáriális teljhatalomra került nyilasoknak és egyéb náciknak a rengeteg atrocitás után nem lesz más választásuk, mint hogy az utolsó emberig kitartsanak Pesten. Így aztán még jóval azelőtt, hogy az ostromzár létrejött, beszereztek és elrejtettek akár hónapokra is elég élelmet.
Apámnak azonban ki kellett járnia vízért a kútra, amelyet rövidke utcánk sarkán még a bombázások előtt fúratott a szomszédság. Egy alka-lommal segélykiáltásokat hallott az utca legkisebb házából. A tulajdonosok, egy idős testvérpár, akik nem készítettek óvóhelyet, mondván, ha elpusztul a házuk, ők sem akarják túlélni, amikor egy belövéstől megsérültek, mégis segítségért kiabáltak. Apám persze rohant, hogy kimentse őket, ám a házat egy második találat is érte, és egy repesz a bal szemébe fúródott. Nem volt elég, hogy a fél szemére megvakult, de egy szanitéc még figyelmeztette is, ha nem kezelteti a vak szemét, a másik is begyulladhat, és teljesen elveszít-heti a látását. Így aztán a folytonos belövések ellenére néhány naponta be kellett lopakodnia a kórházba, mi meg térden állva morzsoltuk a rózsa-füzért, amíg haza nem ért.
Így tanultam meg, hogy az, aki vészhelyzet idején nem tesz meg min¬dent a saját élete védelmében, mások életét, testi épségét is veszélyeztetheti. Most, a járvány kirobbanása előtt ezért szereztünk be mindent, amit tárolni lehet, hogy a szomszéd lakásban két családtagjával élő Krisztinek, aki már évek óta a kisegítőnk, mondhatnám, a gondviselőnk, csak a legszüksé¬gesebb friss árukért kelljen lemennie a boltba. Aztán mindent, ami „kívül-ről” jött – beleértve a számomra létfontosságú oxigénpalackokat -, UV-C sterilizáló lámpa alá tettünk, amelyet az utolsó pillanatban sikerült be-szereznünk.
Jól tudtuk, hogy védőoltás híján a második lovas, a járvány ellen az egyetlen védelmünk az lehet, hogy elkerüljük a fertőzést. Így aztán szó sem lehetett arról – a szénbányában szerzett szilikózisomból eredő COPD-s légzéskorlátozottságomra és 85 évemre tekintettel -, hogy ne tartsam be a legszigorúbb karantént. Feleségem, Olivia március óta még a parkba sem engedett le sétálni, viszont erőteljesen biztatott, hogy sétáljak a lakásban, ahol a rendszeres időközönként összesereglett sok vendég között nemrégi-ben még lépni is alig tudtam. Most néha ötven kört is megteszek az üres lakásban, ami ha nem is maratoni táv, kitesz vagy fél kilométert. Tekintettel a COPD-mre, ezt tisztes teljesítménynek tartom, de azért pár kört még néha megpróbálok rátenni. Pláne ha a Krisztiékkel közös törpe uszkárunk, Szeder velem sétál, vagy kéri, hogy itt, a szobában is rugdossam el a labdát, amelyet aztán a lábával, az orrával terelget körbe-körbe nagy hörgés-mor¬gás közepette, néha vissza hozzám. Időnként aztán terápiás kutyává válik, és elvárja, hogy én is mozogjak: menjek én a labdáért.
Szóval fizikai értelemben jól telnek a napjaink. De „meg van írva: nem csak kenyérrel él az ember”. Szellemi, spirituális táplálékra is szüksége van. Ha ép elmével akarjuk túlélni a bezártságot, el kell foglalnunk magunkat szellemileg is.
Még a bezártság előtt sokakkal beszéltem, akik a karanténban lassan múló idő unalmától tartottak a leginkább. Most ők is arról számolnak be meglepetten, hogy hihetetlen gyorsan repülnek az órák. Emlékszem persze, hogy az ostrom bezártságában sem nyúltak végtelenül hosszúra a napok, bár akkor a nap fogalma eléggé elmosódott. A napkeltére csak abból követ-keztettünk, hogy a környékünkön apám szerint akkor lettek gyakoribbak a belövések. Arról meg szó sem lehetett, hogy mi, gyerekek kimenjünk a kertbe hógolyózni. A két helyzet abból a szempontból azonban nem egészen vethető össze, hogy az internet, az okostelefon és a videók korában minden eddiginél nagyobb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, hogy magunkat és egymást szórakoztassuk.
Gondolom, nagyon sokan megtették, amit mi is kitanultunk: egymás-nak ajánlunk vagy éppen küldünk jobbnál jobb filmeket, aztán többnyire meg is beszéljük őket, sokkal részletesebben és felszabadultabban, mint amikor a film után hazasiettünk a moziból. Most, a karanténban kényszerűen megszabadultunk a korábbi nagy szabadságban oly fontosnak, sőt elkerülhetetlennek tartott sok kötelezettségtől, és sokkal több időt találtunk arra, ami túl van a mindennapi kenyerünkön.
És még valami: az emberek többsége talán az egymásra figyelésben jeleskedett leginkább a járvány idején. Az ismerősök rendszeresen meg-kérdezték tőlünk is, miben segíthetnek, mit hozhatnak, ha már úgyis el kell menniük a boltba. Nekünk igazán nem volt szükségünk semmire, de jólesett a figyelem, a segítőkészség.
Persze meg kell említenem az egészségügyiek odaadó, önfeláldozó mun-káját is. Így például nem kellett bemennem a havi vérvételre, hanem kijött hozzánk egy nővér. Amikor pedig a szívem rakoncátlankodott, az egyik legjobb kardiológus állt készen a távdiagnózisra, az okosórám segítségével elküldött EKG-kalapján, és írt fel gyógyszert a tünetek megbeszélése után. De mindenekelőtt megnyugtatott, hogy abba a fajta aritmiába, amelyet magamon tapasztalok, nem lehet belehalni. Másoktól is sok felemelő történetet hallok azokról az emberekről, akik biztosították ellátásunkat a járvány legijesztőbb napjaiban is.
Hallottuk, hogy esténként világszerte, akárcsak Budapesten, többfelé tapssal, énekkel, szavalatokkal köszönik meg az egészségügyi dolgozóknak a segítőkészséget. A mi környékünkön, Budán, a Feneketlen-tónál, nagy volt a csend. Ezért beszereztük a szükséges felszerelést, és a Bartók Béla útra, illetve a parkra néző erkélyünkről (kép 2.) egy „Köszönetképp az ellá-tóinknak” tábla mögül adott esti koncerteket Kriszti két lánya, Nagy Kíra, a Debreceni Csokonai Színház szopránja, és Simon Mimi, aki tavaly érett-ségizett gitárszakon, de emellett neki is gyönyörű hangja van.
Volt ott minden, az ukulelekísérettel előadott Meseautótól és a Magyar-ország című daltól – amelyeken néhányan táncra perdültek az utcán – a Csárdáskirálynőn át egészen Delila nagyáriájáig Saint-Saéns operájából. És amikor az utca átellenes sarkán honos hontalanok Elvis Presley-t kértek, másnapra a lányok begyakorolták a Love me tendert.
Ezt nem pusztán altruizmusból tettük, hogy másokat jobb kedvre derít¬sünk, mi is nagy örömünket leltük benne. Közben pedig felfedeztük, hogy milyen kellemes az erkélyen üldögélni (kép 1.), amelyet eddig a dohányzó vendégeink tartottak a magukénak. Most, a szabad levegőn esténként Krisztiékkel, és hamarosan, remélem, másokkal is, beszélgethetek. Persze még jó ideig bőven megőrizve a kétméteres „közösségi távolságtartást”.
Szóval így teltek a napjaink a karantén alatt, amelynek immár, június első napjaiban, talán a vége felé járunk. Legalábbis egyelőre.

Kép a „nézőtérről”, a Bartók Béla út és Fadrusz utca sarkáról. Az egészségügyiek és egyéb ellátóink áldozatos munkáját Simon Mimi (balra) és Nagy Kíra köszönik meg az erkélyünkről énekszóval (Simon Krisztina felvétele)

Szerintem az lenne a karantén legnemesebb, legfontosabb hozadéka, egyéni és nemzeti jövőnk szempontjából egyaránt, ha arra építve, amivel az egy-másra utaltságban gazdagodtunk, megtennénk minden tőlünk telhetőt, hogy ennek az időszaknak az örökségeként fennmaradjon bennünk a sze-retetteljes szolidaritás, és megszerezzük a gyűlöletszítás, az ellenségképek elleni szellemi nyájimmunitást.