Sámson (2018)

 
– Megszületett a hetedik bibliai témájú könyved, ezúttal Sámsonról. Miért érzed úgy, hogy újra kell írnod a Biblia számos kulcstörténetét?

– Akkoriban, amikor a bibliai történetek megfogalmazódottak, írásba merevedésük előtt a szájhagyomány alaposan kiszínezte, többnyire túlzottan kegyetlen elemekkel meg is terhelte őket. Izrael kis népének ugyanis szüksége volt egy hatalmas, kegyetlen istenképre, amellyel megfélemlíthetik a szomszéd népeket. Akkoriban úgy képzelték, hogy a háborúkat istenek vívják, az emberek csak eszközök hozzá. Amikor Ábrahám, mai kifejezéssel élve, konfliktusba került a szomszéd népekkel, mindig az ő Egyistenére hivatkozott. Így félemlítette meg például a szomszéd nép királyát, Ambimeleket.

– De büntette ez az isten a sajátjait is, egyiptomi fogságra vetette, aztán a filiszteusok kezére adta őket.

– Persze, a vezetőiknek mindig szükségük volt rá, hogy a népet Istennek tulajdonított büntetésekkel kordában tartsák. Az Egyisten nevében adott Mózes törvényeket Izraelnek és szabta ki megszegésükért a megkövezést és egyéb büntetéseket. És minden társadalomban szükség volt és van rá, hogy vezetőik hatalomvágyából eredő legembertelenebb tetteinek végrehajtásához is okot, igazolást találjanak. Akkoriban a bibliai történetek, példabeszédek szolgáltak erre, ma az ideológiák is. Ma már természetesen nincs szükség erre a kegyetlen istenképre, tehát a bibliai történeteket át kell fogalmazni úgy, hogy megmaradjanak a tanulságaik, de már egy jóságos és emberséges istenhez kapcsolódva.

– Mármint az Újszövetség jóságos istenéről van szó?

– Leginkább róla, de ez az istenkép már korábban is megjelent: nem minden próféta épített a félelemre, de valóban a szintén zsidó Jézus volt az első próféta, aki a tanítását a szeretetet megváltó erejére építette fel. Tehát ha meg akarunk szabadulni a kegyetlenségeinket igazoló istenképtől, a korábbi történeteket át kell alakítani, újra kell írni. Nem elég csak azt mondani, hogy mindez így nem történhetett meg, hanem ellentörténeteket kell írni, ahogy Heller Ágnes fogalmazott az egyik könyvemhez írt utószavában. A Bibliai Történetek sorozatom minden könyvéről nagyon egyszerűen el lehet mondani, miért volt fontos újraírni. Az Áldott vagy Káinnak például a központi kérdése az, hogy miért Éva volt az, aki leszakította a tiltott gyümölcsöt a tudás fájáról.

– Talán ez az elvi kérdése, de szerintem az alapkérdés inkább az a gyakorlati és józan ésszel felfoghatatlan dolog, hogy az első emberpárból hogyan lettek népek, nemzetségek. És te ezt a problémát oldod meg, amikor azt mondod, hogy az Édenkert csak a már létező és relatíve fejlett civilizációkkal rendelkező „Kintvilág” egyik teremtménye és zárványa volt, nem az isteni teremtés hét napjának terméke.

– Igen, ezzel is kell majd foglalkoznunk, de sokkal fontosabbnak tartottam az eredeti történetben megfogalmazott állítást, mert az volt a legkárosabb, hogy Éva felelős minden későbbi szenvedésünkért. Nem tartható, hogy Évát tesszük meg bűnbaknak azért, hogy kiűzettünk a Paradicsomból, és ehhez a Paradicsomot úgy állítjuk be, mintha az valami fantasztikusan jó hely lett volna. Holott szerintem maga a pokol lehetett sok szempontból.

– Igen, ezt a problémát megbeszéljük az Áldott vagy, Káin című könyvedhez kapcsolódva. De maradva az eredeti kérdésnél: azokat a történeteket írod és értelmezed újra, amelyek a Bibliában hiányosak, önellentmondásosak, érthetetlenek. A meseszerű történeteknek adsz racionális logikát. Lehet-e tipizálni ezeket a hiányokat?

– A Bibliában benne van minden, ha helyesen olvassuk. De csak azokat a részeket idézzük, csak azokra szoktunk utalni, amelyek a mai tudásunk és moralitásunk világába valamelyest beleilleszthetők vagy éppen fontos szerepet tulajdoníthatunk nekik a kialakításában. Minden kornak megvolt a maga Biblia-értelmezése. Az Ószövetség kegyetlen istenképét ezekkel a történetekkel építették fel, eredetileg azért, mint már beszéltünk róla, hogy megfélemlítse Izrael ellenségeit. Erre az egyik legjobb példa Jerikó ostroma. Minden Bibliát olvasó ember emlékszik rá, hogy amikor Isten parancsára Józsué népe Jerikó körül vonult nagy harsonaszóval, a város falai leomlottak. De arra kevesen emlékeznek, hogy mi történt azután. Pedig le van írva az is: kardélre hányták a város egész népét, egy szajha kivételével, majd szintén Isten parancsára továbbmentek, lerombolták Kánaán összes városát és megölték a lakosaikat is. Sokféle istenkép van a különböző mitológiákban, de a mi zsidó-keresztény kultúránkat leginkább ez a háborúkra, népirtásokra buzdító bibliai isten határozza meg. A jézusi tanításban aztán előtérbe kerül ugyan a jóságos istenkép, de attól kollektív tudatunk mélyén még bennünk él az a másik isten is, aki elfogadhatóvá tette az emberölést, a háborúkat, a népirtást. De visszatérve az eredeti kérdésre: a Bibliában, minden látszathiány ellenére, mindig van valamiféle utalás, amely kulcsot ad ahhoz, hogy más, emberibb, logikusabb magyarázatot találjunk az adott történetre. A Káin-történetben ilyen az utalás Nód népére.

– És ez hogy megy? Olvasod a Bibliát, megkeresed benne azokat a történeteket, amelyek ma magyarázatra szorulnak, és köréjük szövöd a saját humanista mesédet?

– Ezek azok a kérdések, amelyek már tizenéves koromban, túlélve a negyvenes évek borzalmait, fölvetődtek bennem. Ha maradunk a bibliai sorrendnél, az Áldott vagy, Káin című könyvem jórészt abból az értetlenségből született, hogy az Édenkert miért a visszavágyott kezdeti állapot. Általánosabban szólva engem az érdekel, hogy milyen folyamatok és állomások révén jutottunk el a mai helyzetünkhöz és gondolkodásmódunkhoz. A mai kegyetlenségeken csak úgy tudunk túllépni, ha megértjük, honnan erednek. A mitológiák, a különböző vallások szentírásai ugyanilyen magyarázatkeresések, csak éppen az adott kor szintjén.

– És miért éppen Káin, Ábrahám, Izsák, Sámson és Jézus, majd most Sámson történetét írtad meg, Izsákét többszörösen is, a saját értelmezésedben?

– Mert ezek a leginkább meghatározó történetek, elsősorban Ábrahámé és Izsáké, amelyet elsőként írtam meg, és amelyet a zsidók Akédának, Izsák megkötözésének neveznek. Ábrahám kész volt Istennek áldozni, vagyis megölni a tulajdon fiát. Megrendítő tett, mindenképp magyarázatot kell rá találni. Heller Ágnes és az ősi misnák szerint az Ábrahám–Izsák-történet épp arra bizonyíték, hogy az Ószövetség istene mégsem kegyetlen isten, hiszen nem engedte meg Ábrahámnak, hogy megölje a fiát, míg az Újszövetség Istene a bűnbocsánat feltételévé tette, hogy megöljük az ő fiát. Szerintem viszont nem az a lényeg, hogy Ábrahám végül mégsem ölte meg Izsákot, hanem az, hogy milyen hatással volt ez a szörnyű eset a fiúra. Szerintem Izsák akkoriban tizenéves lehetett, hiszen már képes volt rá, hogy felvigye az áldozati máglyához szükséges fát a hegyre. Milyen hatással lehetett egy tizenéves gyerekre, hogy az apja ráemelte a kését? Ezt akartam megérteni már gyerekkoromban is. Már csak azért is, mert a gyerekkori biztonságérzetemet a háború elsöpörte. Mindig hallgatóztam, mit beszélnek a felnőttek a háborús hírekről, és meggyőztem anyámat, hogy mivel imádom a rajzfilmeket, vigyen el a Híradómoziba, ahol minden órában volt tíz, talán tizenöt percnyi rajzfilm, minden héten új. Egy órát lehetett bent tölteni, és én igyekeztem mindig úgy intézni, hogy a rajzfilmek után a kis bajszos embert is halljam ordibálni. Félelmetesnek láttam, és tudtam, hogy fontos szerepe van a várható borzalmakban. Szóval ezeknek az élményeknek, történeteknek meghatározó szerepük volt az életemben.

– Sámson miért kulcsfigura számodra?

– Gyerekkoromban, amikor a hazafiságról volt szó, én úgy fogalmaztam meg magamban ezt a problémát, hogy a hazáért élni és nem meghalni kell. Félelmetes volt látni, hogy bakák masíroznak a Horthy Miklós úton – a mai Bartók Béla úton – a Hadik laktanyából a Kelenföldi pályaudvarra, és az anyákat, akik virággal ünnepelték a propaganda szerint a dicsőséges győzelembe, valójában a halálba menetelő fiaikat. Én már akkor sem hittem a háborúkkal elérhető dicsőségben, mert a Bibliában vagy akár a görög római mitológiában megénekelt háborúk sem vezettek soha semmi jóra. Ráadásul akkoriban az a mondás járta, hogy egyet az apának, egyet az anyának, egyet a hazának. Mivel én voltam a harmadik gyerek, feltételeztem, hogy engem szánnak a hazának, már csak ezért is odafigyeltem felnőttek aggodalmaira.

– És Sámson?

– Ő a mai fanatikus öngyilkos merénylők prototípusa, aki a hazáját megszálló hatalom elleni küzdelemnek szentelte az életét, majd a halálával is százakat ölt meg, amikor magára döntötte a filiszteusok templomát.

– Nem a bosszúra áldozta az életét?

– Nem, a bosszú mögött mindig van valami több, például az igazságtétel vágya. A vérbosszú mögött is mindig valamiféle becsületbeli ügy állt, a család becsülete.

– Vagy a primitív bosszúvágyat leöntötték a becsület ideológiájával.

– Nem hiszem, hogy akár a kezdetleges társadalmakban is a bosszú játszotta a legfontosabb szerepet, sokkal inkább az állati ösztönökre hasonlító területvédelem. Hiszen aki elveszítette a vadászterületét vagy a termőföldjét, az éhen halt. Azt hiszem, mi túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a bosszúnak. Ez inkább csak elsődleges indulati reakció, éppen ezért kell szítani a bosszúvágyat, a gyűlöletet, mert ha nem szítják, kialszik, ez a természete. Sámson, jóval túl a bosszúvágyon, a hazáját akarta felszabadítani a filiszteus uralom alól.

– De attól miért szabadul fel a haza, hogy rádönti a filiszteus nagyurakra a templomot? Ez mégis inkább bosszúnak látszik.

– Nem, mert a zsidók egy idő után nyilván rájöttek, hogy egyetlen nagy, sorsdöntő csatában nem tudják legyőzni a filiszteusokat, előbb folyamatosan gyengíteniük kell őket.

– Ezért gyilkolja Sámson rakásra, már bírósága idején is, a filiszteusokat?

– Igen, és hogy rávegyen minél több embert, hogy hasonlóképpen harcoljanak az elnyomók ellen. Ráadásul, mivel a társadalmon kívül nevelkedett, nem volt alkalmas rá, hogy egy sereg élére álljon, ő magányos harcos volt. Egyébként Sámson tettei rettenetesen el vannak túlozva a Bibliában. Hát hogyan tudott volna agyonverni száz embert egy szamárállkapoccsal?

– Vagyis józan ésszel felfoghatatlan tetteket tulajdonítottak neki?

– Olyan tetteket, amelyekre egy ember, bármilyen erős is, nem lenne képes. Vagyis Sámsonnak Isten adott erőt, rajta keresztül hajtotta végre az akaratát. Tehát ezek a történetek is szolgálták Izrael ellenfeleinek a megfélemlítését. De az is oka lehetett az ilyen túlzásoknak, hogy minden nép mitológiájában létezik egy hatalmas erővel rendelkező személy: a szájhagyomány útján terjedő mesékben nemzedékről nemzedékre a végletekig felnagyítódhat egy történet, sokszorosan meghaladva a még elhihető szintet.

– A hosszú idővel, a többszerzőséggel, más kultúrák befolyásával magyarázhatók az egyes történetek logikai hiányai, meseszövésbeli bakugrásai?

– Ezek nem feltétlenül hiátusok, mert ilyen a mesék természete: a lehetetlenség számukra természetes közeg. Toldi Miklós, a 14. századi nemes sem úgy kezdte, hogy malomköveket dobált, hanem a népmese természetének megfelelően azok, akik továbbadták nagy erejének legendáját, minden nemzedékben hozzátettek valamit, felnagyítva egy-egy elemet. Két ilyen emberfeletti erővel rendelkező figura van a Bibliában is: Góliát és Sámson. Góliát egyébként teljesen érdektelen személy volt, ha egyáltalán létezett, csak a pogányság megtestesítőjeként van jelentősége, akit legyőzött a monoteizmus képviselője, Dávid. A Góliát-ügyre egyébként van egy egyszerű magyarázatom. Góliátnak glaukómából eredő csőlátása lehetett, azaz nem tudta szemmel tartani az ide-oda ugráló Dávidot, aki így elég közel kerülhetett hozzá, hogy a parittyájával végezzen vele.

– De a Bibliában Sámsonnak tényleg a haja az erejének forrása. A te értelmezésedben viszont csak Sámsonnak Delila megtévesztésére szolgáló állítása az, hogy ereje a fürtjeiben rejlik.

– Sámson karaktere, tulajdonságai, motívumai nálam alá vannak támasztva, hihetően fel vannak építve. Az én történetemben a meddő házasságban született Sámsont egy filiszteus pap nemzette a termékenység oltárán, tehát anyja a vadonban elrejtőzve szülte meg, így nem lehetett körülmetélve sem. Majd egy bölcs remete nevelte fel, csakhogy gyerekkorában nemzőapja, a filiszteus pap megerőszakolta. Ekkor gyűlölte meg a filiszteusokat, de körülmetéletlenül a héberek közé is nehéz volt beilleszkednie. Ha mindezek a körülmények nem lennének, nem volna Sámson-történetünk. Azért írom és értelmezem újra ezeket a történeteket, hogy hihetőek legyenek. Hogy Sámson igazi emberi figura legyen, aki isteni csoda nélkül is képes véghezvinni figyelemre méltó tetteket, olyanokat, amilyeneket a Biblia neki tulajdonít, és hihető motívumok vezéreljék.

– Te szereted ezt a Sámsont?

– Hűha! Mindenképpen érdekes figurának tartom. Az én Sámsonomnak is vannak olyan vonásai és tettei, amelyek nem szeretetre méltóak, de valamennyit muszáj volt megtartani az eredeti Sámson-képből. Ha bibliai háttér nélkül írtam volna meg egy olyan gyerek sorsát, akit az anyja nem vallhatott magáénak, biztosan nem művelt volna olyan kegyetlen dolgokat, amilyeneket a Biblia neki tulajdonít. Amit a saját Sámson-történetemben legjobban szeretek, az Sámson és későbbi felesége, Lika kapcsolata, illetve az a dilemma, hogy Sámson sokáig nem tudja eldönteni, filiszteus akar-e lenni vagy héber. Ugyanis a vadonban a héber remetétől és az őt gyakran meglátogató filiszteus paptól, a biológiai apjától mind a két kultúrába beavatást nyert, és ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy Izrael bátor és bölcs tizenkettedik bírája legyen, nem sokkal Dávid királysága előtt.

– Kőrössi P. József a könyvhöz írott ajánlójában szoftpornóról beszél, egyetértesz ezzel a meghatározással?

– Szerintem a szexualitás leírása csak akkor pornográfia, ha öncélú, és nem arra szolgál, hogy megismerjük a szereplők személyiségének a történet szempontjából fontos vonásait. Ilyen lehetett az a helyzet, amikor az állatok között felnevelkedett, körülmetéletlenségét titkolni akaró Sámson kamaszkorában bekerül a héberek közé, és egymásba szeretnek a város legszebb és legügyesebb lányával, akit Lika néven kreáltam Sámsonnak, és aki bevezeti a vadonban felnőtt fiút az érzelmek és szexualitás világába.

– És miért lett nálad a gázai parázna nőből jó asszony, miközben Delilát, akibe a Biblia szerint Sámson nemcsak beleszeretett, hanem feleségül is vette, áruló prostituáltként ábrázolod?

– A gázai parázna nőről nem árul el túl sokat a Biblia, de vannak olyan utalások, amelyekből arra következtethetünk, hogy ő mégis csak egy jóságos, segítőkész prostituált volt. Delila meg a Biblia szerint is a fejedelmek megbízásából, pénzéért szedi ki Sámsonból nagy erejének a titkát.

– De hát Delila filiszteus volt! Filiszteus szemszögből hazafias tettet hajtott végre, még ha pénzért csinálta is.

– A Biblia hihetetlenül magas összegről beszél, amelyet Delila Sámson elárulásáért kapott: minden fejedelem ezeregyszáz ezüstöt adott neki. Úgyhogy Delila árulása nemigen tekinthető hazafias érzelemből elkövetett tettnek.

– Melyik bibliai történet lesz a következő, amelyről saját értelmezést írsz?

– Sok olyan bibliai történet van, amelynek ma is van aktualitása. Például Dávid hatalmi túlkapásai, aki halálába küldte azt a férfit, akinek a feleségére vágyott. De lehet, hogy a Sámson után inkább visszatérek a politikai krimisorozatomhoz, amely A technopuccs dossziéval kezdődött, és a következő két könyvemmel eljutott a robotok és a mesterséges intelligencia világába. Gondolkodom azon, hogy egy újabb regényben ezt a jövőbeli, hihetetlennek tűnő világot összekötöm az ősi idők mitológiai világával.
 

(M. Zs.)
 

 
– Talán elűznél, Manoah? Mint elűzted első asszonyodat? Elküldted magadtól Likát, mert nem adott neked gyermeket!
– Hallgass, asszony! Már megint ezzel zaklatsz?
– Én hallgassak? Te meg engem okolsz mindenki előtt, mert…
– Hát te nem engem okolsz?
– Azt hiszed, nem tudom, hogy nem ereszted belém magvadat? Valamikor, még fájdalmas nászunk után, legalább törődtél velem. Az én nedűm elfedte a te szárazságodat. Most már szárazon jössz belém, és szárazon jössz ki belőlem. Évek óta csak szenvedek alattad – sírta el magát Tahara.
– Hallgass, még meghallják!
Azzal a kemény, férfiasságára büszke Manoah, aki gyengeségnek tartotta a gyengédséget, sarkon fordult, hogy faképnél hagyja a feleségét. De asszonya emelt hangon szólt utána:
– Hiszen mindenki tudja… Vagy talán nem szült Lika három fiút is Mahudnak, miután kitiltottad az ágyadból, majd a házadból is? Feloldattad a házasságotokat, hogy engem tehess boldogtalanná!
– Hallgass, vagy elhallgattatlak! – lépett hozzá fenyegetően a férje, de ezzel csak fokozta Tahara rég elfojtott dühét, s a vágyat, hogy hosszú évek keserű bánatát megtorolja.
– Hiába vonaglasz rajtam, mint egy kecskebak, ha nem folysz belém. És még engem vádolsz meddőséggel! Bebizonyítom neked…
– Eszedet vesztetted, asszony?! Csak nem Mahudra vetettél szemet? Házasságot törnél? Vállalnád, hogy halálra kövezzenek, csak hogy bizonyítsd, az én hibám a meddőséged? Az életed sem nagy ár azért, hogy megszégyeníts?
– Nem akarlak megszégyeníteni, Manoah. Nem érted, hogy gyermekekre vágyom? – zokogott most már csillapíthatatlanul az évek óta szenvedő asszony. – Megőrjít méhem sivár üressége. Nem Mahudnak akarok szülni, hanem magamnak… meg neked. Áldozzunk fel együtt egy kecskegidát, talán megsegítenek…
– Csak nem Dágonnak mutatnál be áldozatot?
– Miért ne? A filiszteusok istene nem szűkmarkú a gyermekáldással.
– A mi urunk féltékeny Isten: jobb, ha hozzá fordulsz.
– Évek óta fohászkodom hozzá, de nem nyitotta meg a méhemet, és a te magvadnak forrását sem. Hagyott minket kiszáradni ilyen fiatalon. De olykor álmomban megérint valaki, és nedűm megindul. Bárcsak a te érintésedre is elárasztana, hogy befogadhassalak.
– És ki az, aki álmodban megnyitja ágyékod forrását?
– Az arcát sosem látom. Talán Urunk meghallgatta imáimat, és az ő angyalát küldi hozzám.
– A tűzzel játszol, asszony! Népünk nem tűri a házasságtörést, még ha Isten angyalával követed is el. De bárhogy legyen is, én nem vetem rád az első követ.